Éjjel, mikor megérkeztük, már semmit nem láttunk, igaz, hogy nem is nagyon nézelődtünk. Sátorverés és zuhanyozás után azonnal elaludtunk mindketten. Reggel, amikor felébredtünk, csak ámultunk, hogy milyen szép fekvésű a camping. A sátrunk píneafenyők árnyékában állt, és előttünk hullámzott az Atlanti-óceán, csábító, homokos kis öböllel.
Viszont az út, még mindig ott kanyargott előttünk, így a kényelmes, bőséges reggeli után újra gyorsan nyeregbe ültünk. Cirka egy órát tekertünk gyönyörű vidéken. Fel-felbukkant az óceán, hol lágy homokos partszakaszait, hol vad, sziklás arcát mutatva.
Végig felfelé kellett tekerni, de annyira elvarázsolt a táj, szinte észre sem vettük, hogy elértük a világítótornyot.
A Monte del Facho 247 m magas csúcsánál a régi zarándok azt hitték itt a világ vége. Hosszú hónapokig jöttek csak jöttek, mindig nyugat felé, követve a napot. És innen nincs tovább! Nincs út előre, nincs jobbra, nincs balra nincs hova tovább, körülvesz a végtelen óceán

Mi is hisszük, sőt tudjuk! És mivel nincs tovább előre, elindultunk visszafelé. VISSZAFELÉ, először az utunk során.

A délutánt egy porcukor finomságú homokos partszakaszon töltöttük. Ünnepeltünk, pihentünk.
A legenda szerint a nagy utat megtett zarándokok, miután Finisterrában megnézik a naplementét, majd álomra hajtják a fejüket, másnap új emberként ébrednek fel.
Kicsit izgulok mi lesz.
Mindenesetre vettünk egy üveg bort, és levonultunk a partra naplementét nézni.
Itt éreztük igazán azt, hogy vége. Nagyon meghitt, megható pillanatokat éltünk át.

Az utolsó video a világvégéről: